Otthonirodalom – A magyar szociográfia erdélyi műhelyei

Ruffy Péter 1975-ben ajánlotta volt a Magyar Nemzet olvasóinak figyelmébe a januárban 75-öt töltő Cseke Pétert, aki – sokak meglepetésére – 1976-ban rendhagyó módon szociográfiai riportokkal jelentkezett a pályakezdőket indító Forrás-sorozatban. Ruffy akkoriban így keltette hírét – ugyancsak a Magyar Nemzetben – a Víznyugattól vízkeletig tényfeltáró darabjainak: az esszé éleslátásával és gondolati gazdagságával megírt riportokon átüt a (megszenvedett) idők vízjele. Egészen 1993-ig ez volt a vezető műfaja Cseke Péternek, jóllehet már a nyolcvanas évek elejétől jelentkezett irodalomtörténeti dolgozatokkal is. A Korunk-szerkesztés és az egyetemi oktatói munkakör 1993 után „lépés- és léptékváltásra” késztette. A korábbi „terepjárást” - érthető módon – felváltotta az a fajta kutatómunka, amelyik aztán műfajváltást is eredményezett.
A diktatúra vészkorszakában sem ült tétlenül; továbbírta pályakezdő műfajának történéseit. (Ruffytól tanulta „visszatérő riport” műfaját.) Kötetnyi megszerkesztett kéziratot vehetett elő íróasztalfiókjából, amikor Püski Sándor elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy kötetet adjon ki tőle. Ennek kapcsán Beke György már így harangozta be a szociográfus Cseke Péter tényfeltáró módszereit: „Magától értetődő számára, hogy »megtanulja« a kiszemelt falvak, városok, intézmények történetét, hogy felkutassa a róluk található forrásokat, csak ezután indul riportszerző útjára. Könyvei szigorúan szerkesztettek, szinte mértani pontossággal helyezi el bennük – az egyes írásokon belül is – a hangsúlyokat, így vezetve rá olvasóit az összefüggésekre, a legfontosabb írói üzenetre.
Különösen fontos volt az üzenet rejtjelezése a diktatúrában, amely nem szenvedte el az igazság nyílt kimondását. Cseke Péter az esetek többségében megtalálta a módját, a formáját annak, hogy érthetően érzékeltesse a közvetített igazságot. Úgy válogatta meg témáit, színhelyeit és hőseit, hogy azok maguk sugallják az írói mondanivalót. Ha a moldvai magyar orvosokról ír, és elmondja ragaszkodásukat a szülőföldjükhöz – ahová egészen a „korfordulós újesztendőig”, 1990-ig nem térhettek vissza –, egy epizódot villant fel: a magyar orvosházaspár nyári vakációra hazaküldi gyermekeit a nagyszülőkhöz, Erdélybe. Ez a máshol mindennapi mozzanat itt egyszerre érzelmi forrósággal közvetíti a magyar hűséget – és reménytelenséget.”
Azóta kiderült, hogy Cseke Péter a magyar újságírás erdélyi történetének elhivatott kutatója, az egyetemi szintű újságíróképzés kolozsvári megteremtője, három évtized alatt felnőtt fiatal nemzedékek mestere, a szociográfus Szabó Zoltánról elnevezett irodalmi díj kitüntetettje, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa.
A két világháború közötti folyóiratok – főként az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Helikon, a Hitel és a Termés – tanulmányozása során fedezi fel, hogy a magyar irodalomban frontáttörő szerephez jutott műfaját, az írói szociográfiát helikoni körökben otthonirodalomnak nevezték. Ettől fogva más szemmel olvasta Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron ide vágó műveit. És minthogy Horváth Istvánról írta doktori értekezését, a költő életművének az elemzése során rájön arra, hogy a Magyarózdi toronyalja nélkül nem jöhetett volna létre ennek a költészetnek az idős kori megújulása. Innen már csak egy lépést kellett tennie Cseke Péternek, hogy számba vegye a műfaj későbbi – diktatúra alatti – teherbírását.
A szerző érdemének tekinthető, hogy sikerült kidolgoznia a szociográfiai jellegű alkotások elemzésének módszertanát.
Ha igaz az, hogy a kilencvenes évek végétől növekvőben a műfaj szellemi rangja, ahhoz Cseke Péter is hozzájárult. Akár jelképértékűnek is tekinthető, hogy – nem sokkal megalakulása után – a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztálya 2001 októberében Kolozsvárt tartotta meg első tanácskozását a műfaj művelőinek, oktatóinak és a tényfeltáró művek iránt érdeklődő egyetemi hallgatóknak a részvételével.
Maga a kötet hármas tagolású: szocio-tanulmányokat és válogatott írói szociográfiákat tartalmaz. Egyik vallomásában Cseke Péter elmondotta, hogy életének az volt a legszebb periódusa, amikor a Korunkhoz kerülve minden hónapban egy-egy szociográfiai riportot várt tőle a szerkesztőség.
Aki most találkozik először ezekkel az írásokkal, meggyőződhet arról, hogy indulása idején jobb sorsra érdemes műfajt karolt fel a szerző. Noha voltak, akik - tehetsége alapján – a rangosabbakat ajánlották a figyelmébe. Merthogy „aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania...”
Cseke Péter sosem bánta meg, hogy így indult. Pályakezdő műfaja ma már része a szintézisteremtő alkotó életművének.