Mamikám.

A regényben megszólaló cigány lány nap mint nap pletykákkal, rágalmakkal és ítéletekkel küzd. Egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadnak el semmit, még az általa sütött kenyeret is alig. S bár a történet elbeszélője nem ártatlan, hiszen lopásba keveredett (emiatt két évet tölt intézetben), mégis igyekszik megfelelni a falu közösségének, igyekszik feltűnésmentes, normális életet élni. Ebben nyújt neki nagy segítséget a Mamika, akit a saját anyjánál is jobban szeret, akire felnéz, és aki igazodási pontot jelent az életében.
Az épphogy felnőtt lány sodró, izgalmas, minden ízében otthonos világot tár elénk. A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait. A be- és elfogadás hétköznapjait, az együttélés súrlódásait, a hivatalokkal folytatott örökös küzdelmet. A maga nyerseségében is felragyogó nyelv egyből berántja az olvasót a regény mélyébe, abba a világba, amelyről úgy véljük, már unalomig ismert a híradásokból. Ám viszonyait, erőtereit, mindennapi gondjait és boldogságait, gyötrelmeit és kiútjait alig ismerjük az előítéletek banalitásán túl.
A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.